Egy kis faluban nőttem fel Magyarország déli részén. Apám a falu orvosa volt. A bátyámmal egy közeli kisvárosba jártunk gimnáziumba. Gyermekkorom csendesen zajlott egészen a németek 1944 márciusi bevonulásáig. Május elején el kellett hagynia a családomnak házunkat, egy másik kisváros gettójába költöztünk, onnan pedig egy nagyobb városba, amelynek vasútállomása is volt. Még mindig emlékszem a sok szomjas emberre, akik vízért kiabáltak. Éreztük, hogy nehéz idők várnak ránk. De soha senki nem hallott Auschwitz-ról.

14 éves voltam, amikor a szüleimmel és a bátyámmal Auschwitz-Birkenau-ba deportáltak. Mindannyian túléltük az első szelekciót. Anyámnak szerencséje volt, mivel két héttel később egy peterswaldaui textilgyárba helyezték át. Apám és bátyám azonban, akiket szeptemberben és októberben szállítottak el Auschwitzból, néhány héttel később Dachauban haltak meg. Túléltem négy szelekciót. Az utolsó beleégett az emlékezetembe. Be voltam zárva egy helységbe. Aztán az az ötletem támadt, hogy felírom egy papírfecnire apám és egy lengyel nevét, akinek korábban dolgoztam, és kidobom az ablakon. Nem sokkal később egy SS férfi lépett be a helységbe egy fiatalember kíséretében. A fiatalember ott maradt, amíg engem kivezettek. Fogalmam sem volt, hogy ez egy csere. Csak később tudtam meg. Soha nem tudtam elfelejteni, és ez a mai napig is teher számomra.

Amire leginkább emlékszem az auschwitz-birkenau-i és a buchenwaldi időkből, azok a hosszantartó létszámellenőrzési sorakozók (úgynevezett appell-ek) voltak, és a mindig és mindenütt jelenlevő félelem, árulás, ellenállás. Különösen jól emlékszem a birkenaui Sonderkommando lázadásra.

A „karöltve járás” kifejezésnek még ma is különös jelentősége van számomra. Hiszen 1945-ben csak azért éltem túl egy halálmenetet, hogy a barátaim mindkét oldalon támogattak, több kilométeren keresztül. Ez mentette meg az életemet. Ha földre esek, lelőttek volna.

Buchenwaldból Theresienstadtba kerültem. A háború után visszamentem Magyarországra. Anyámmal együtt elhagytuk a falut, ahol korábban laktunk. Budapesten telepedtünk le. Hamarosan azonban Ausztriába menekültünk, majd 1956 decemberében Svájcba. Tanulmányaimat Zürichben fejeztem be, majd évekig az Ascom-nál dolgoztam Bernben.

Az 1970-es évek végén kezdtem el beszélni arról, amit átéltem. Gyermekeim reakcióiból arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg túl sokat mondtam el nekik. A szabadulásunk óta kísértenek rémálmok, a gázkamrák emlékei. Nem tudtam rászánni magam, hogy elutazzak Auschwitz-Birkenau-ba.

Csodálattal adózok az olyan embereknek, mint a svájci Carl Lutz vagy a svéd Raoul Wallenberg, akik több ezer ember életét mentették meg Budapesten.